Ugrás a tartalomhoz

Gyulay Zoltán (bányamérnök)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gyulay Zoltán
Született1900. szeptember 22.
Csáktornya
Elhunyt1977. február 9. (76 évesen)
Miskolc
Nemzetiségemagyar
Foglalkozásabányamérnök,
egyetemi tanár
SablonWikidataSegítség

Gyulay Zoltán (Csáktornya, 1900. szeptember 22.Miskolc, 1977. február 9.) bányamérnök, egyetemi tanár, kutatóintézet-igazgató.

Élete, munkássága

[szerkesztés]

Gyulay Zoltán három iskolában végezte középiskolai tanulmányait: a szegedi állami főgimnáziumban járt két évet, majd a soproni állami főreáliskolában szintén kettőt. Ekkor a katonai pálya iránt kezdett érdeklődni, és az 5–8. osztályt már a soproni honvéd főreáliskolában teljesítette, itt érettségizett 1918-ban. A Ludovikán tanult másfél évig, de azután beiratkozott a soproni Bányászati és Erdészeti Főiskolára, ahol 1923-ban szerzett bányamérnöki diplomát. 1925 és 1935 között először a főiskola Mechanikai, majd Bányaműveléstani Tanszéken volt tanársegéd. Az olajbányászat gyakorlatával 1935-től 1938-ig fúrómunkásként ismerkedett meg: a dél-zalai szénhidrogénkutatásoknál, amit az angol és amerikai tőkével létrehozott Eurogasco (European Gas and Electric Company) végzett. 1938-ban a MAORT (Magyar–Amerikai Olajipari Rt.) mérnöke (e minőségében egyik alapítója a nagykanizsai MAORT-telepnek), 1945-ben műszaki igazgatója és az igazgatótanács tagja, majd 1948-ban a vezérigazgatója lett. Közben, 1944-ben szerkesztője volt a Bányászati és Kohászati Lapok című szakfolyóiratnak. Miután 1948-ban államosították a céget, a Nehézipari Minisztériumban osztályvezető volt, aztán Nagykanizsán a Dunántúli Ásványolaj Központ vezérigazgatója lett.

Oktatási tevékenységét 1950-ben kezdte a budapesti Gazdasági és Műszaki Akadémia tanáraként. 1951. július 1-jén vezetésével létrejött Sopronban az az Olajtermelési Tanszék, amelyet már korábban is (1943) terveztek megalakítani, de a második világháború meghiúsította az elképzeléseket. Amikor 1959-ben a Bányamérnöki Kar is a Nehézipari Műszaki Egyetem része lett, ő is Miskolcra költözött, és a Tanszék vezetője volt 1966-ig. Kidolgozta az olajmérnöki szak tantervét, oktatókat toborzott, és berendezte a laboratóriumokat. 1960-ban Miskolcon is megszervezte az MTA Olajbányászati Kutató Laboratóriumát, amelynek Sopronban már 1956-tól az igazgatója volt. Az intézetet az Olajtermelési Tanszékkel közös szárnyban helyezték el az Egyetemen. Gyulay Zoltán két ciklusban volt a Bányamérnöki Kar dékánja: 1951 és 1955, valamint 1961 és 1964 között. 1953-ban szerezte meg kandidátusi fokozatát, 1960-ban pedig műszaki doktor lett. 1971-ben vonult nyugdíjba, de a Rezervoármechanika című tantárgyat egészen a haláláig ő adta elő. 1962-től több alkalommal volt a TU Berakademie Freiberg (Freibergi Bányászati Akadémia) vendégprofesszora. Oktatói feladatai mellett 1966-tól 1972-ig az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnöke, 1971-től 1975-ig a soproni Központi Bányászati Múzeum igazgatója is volt. 1977 februárjában hunyt el, gyalogosként elütötte egy autó.

Gyulay Zoltán volt a hazai rezervoármechanika megteremtője, ő vezette be az oktatásba is. Nevéhez fűződik az első magyarországi rotary-rendszerű fúrás megvalósítása, az akkori Európa leghosszabb kőolajvezetékének és a zalai olajlelőhelyek műszaki létesítményeinek a megtervezése, kidolgozta az olaj és a földgáz egy vezetékben, csomagokban való továbbítását, mindemellett neves bányászattörténész is volt. Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1953-ban Szocialista munkáért érdemérmet, 1962-ben és 1970-ben Munka Érdemrendet kapott. A Freibergi Bányászati Akadémia tiszteletbeli szenátorává választotta, és a „szakmától” megkapta a Wahlner Aladár-, a Zorkóczy Samu-, a Zsigmondy Vilmos- és a Christoph Traugott Delius-emlékérmet, valamint az OMBKE Aranyoklevelét.

Főbb művei

[szerkesztés]
  • Olajtávvezetékek tervezése és építése. Budapest, 1942.
  • Rezervoármechanika I–IV. Budapest, 1965.

Források

[szerkesztés]